Katonaságunkról.
Én magam (a honlap tulajdonosa) 1965-66-ban voltam katona Kiskunfélegyházán. A tisztek csupa gyorstalapalós elvtársak voltak. Pékből, esztergályosból, stb. átképzett elvtársak. Én magam egyetemi előfelvételisként voltam katona. A körletben vegyesen voltunk városiak és vidéki 2 éves sorállomány. Volt sok visszaélés a 2 évesek részéről, de kibírtuk. De azokkal a puhány budapestiekkel (én egy utcán nevelkedett vagyány uri gyerek voltam) az őrvezetők, tizedesek, őrmesterek reggeltől estig “szórakoztak”. Azonban mindenkinek meg kellett tanulnai a fegyelmet és azt, hogy nem ő a világ közepe. Ezen kívül alaposan megismerhettük egymást, akikkel majd évfolyam társak leszünk az egyetemen. Nagyon tanulságos volt. Én magam is javaslom a 3-4 hónapos kemény katonai kiképzést a fiataljainknak akkor is, ha nincs háborús hangulat.
Pilhál György tartalékos honvéd is hozzáfűzne pár szót (civilben, persze). A fene sem akart katonának menni annak idején. Húztuk-halasztottuk a bevonulást, szakorvoshoz szaladgáltunk, hogy papírt szerezzünk saját alkalmatlanságunkról, fegyveriszonyunkról stb. Két évet odaadni az életünkből, hogy elvadult őrmesterek szórakozzanak velünk? Brr!
De… Most, hogy már nincs jó ideje sorkatonaság, kicsit távolabbról nézve csak megkérdezem: és most jobb? Hát hogy néznek ki ezek a mai „legények”? Aki nem fogott valami rendszeres sportfélébe, arra ránézni is elszomorító. Vézna vagy – épp ellenkezőleg – rémesen elhízott fiatalok járnak-kelnek közöttünk, ki romkocsmákban gubbaszt, ki füvekkel babrál, zavaros helyeken múlatja az időt. Semmi tartás, semmi férfiasság. Nem, dehogy sírom vissza a régi sorkatonaságot! Valami köztes kellene. Egy afféle „gatyába rázós”, három-négy hónapos kiképzés. Ahol rendre, fegyelemre, hajnali ébresztőkre, bajtársiasságra szoktatják a fiatalokat. Abba nem rokkanna bele sem ő, sem az államkincstár. Sőt, jól járna mindkettő! Az ifjú karaktert, önbizalmat kapna, a haza pedig – ha magasztosan hangzik is –: legényt a gátra.
