Novák Katalin szándékai
Tettekre készülő köztársasági elnököt választottak meg tegnap a Parlamentben. Novák Katalin ezt a cselekvési hajlandóságát beszédének kényszerű, de elengedhetetlen átszerkesztésével máris szemléletesen példázta. Nyilván nem úgy készült, hogy ezt a beszédét a szomszédunkban dúló csatazaj közben kell elmondania. De világossá tette: ha már a háború „ránk rúgta az ajtót”, ő sem viselkedhet úgy, mint aki nem vesz tudomást arról a kényszerről, hogy most mindent ehhez a borzalomhoz kell mérnünk.
Ennek az újrafogalmazott beszédnek az elmondásával így máris cselekedett: véleményt mondott a koronavírust követően ránk szabadult másik pusztító vírusról, a háború vérgőzös leheletéről. Tette mindezt úgy, hogy nem a levegőbe beszélt, hanem pár napja szerzett, a Magyar Református Szeretetszolgálat jószolgálati nagyköveteként átélt kárpátaljai tapasztalatainak birtokában érzékeltette velünk mindazt, aminek hangot adott. Novák Katalin eleve egy önmagát bemutató identitásbeszédre készülhetett, így a háborús helyzetre utaló szavaival is az identitás témakörében tartotta magát.
Ezzel a kényszerű kitérővel is azt érzékeltetve, hogy nemzeti érzelmű politikusként a világnézete akkor is magyar marad, ha nem a mi magunk részére, hanem a világ egészére tekint. Mert most, amikor a baj összefogást teremt köztünk, s a legtöbb szó – teljesen jogosan – a háború elől menekülők megsegítéséről esik, ő hangsúlyosan kiállt azon kárpátaljai magyarok mellett is, akik a szülőföld melletti kitartást választották. Egy fontos beszéd fontos mondata volt ez – lényeges hozzájárulásként a leendő államfő által képviselt erőteljesen patrióta szellemiséghez. Mert a szülőföld mellett kitartók a magyar megmaradás hívei – s nekünk, vallja Novák Katalin, ez a kitartás a nemzeti szuverenitásunk alapja. S mint hozzáteszi: ez az a szuverenitás, amelyről ő soha nem lesz hajlandó lemondani.
Erős szuverenitásra nyilvánvalóan csak azok képesek, akiknek erős az identitása. Ez a debütáló beszéd így egyszersmind annak bizonysága is, hogy az új köztársasági elnökünk példaadóan erős identitásmintákat hordoz magában. Jó elhinni neki, hogy kiállását a családjában megszülető szuverenitásra utalva alapozza meg, hogy aztán ezt a szuverenitást a nemzet egészére is értse. De úgy, ahogyan ezt ő, s csakis ő teheti meg. Híven ahhoz, ahogyan benne él a magyar vidék. S híven ahhoz, ahogyan Szeged szülötteként benne él Magyarország keleti fele, amely még soha nem adott köztársasági elnököt ennek a hazának.
Érdemes megértenünk ezt a megközelítést. Tudatában annak, hogy a magyarság túlnyomó többségét a regionális identitásminták éltetik. Ők azok, akiket lesajnálóan vidékieknek szoktak nevezni a főváros elitizmusába belerészegedők. Ezzel a felfogással szemben lehet hát nem üres szólam, hanem lélektől lélekig érő vallomás, ahogyan Novák Katalin a dorozsmai homok forróságáról és a frissen szedett ágasi málna ízéről beszélt. Mert ebbe a képletbe tényleg mindenki képes lehet behelyettesíteni a maga szülőhelyének emlékeit.
Aztán hű volt Novák Katalin a saját nőiségéhez is, de azzal a megint csak szuverenitást sugárzó, szigorú megkötéssel, hogy nem ahhoz képest, hanem annak köszönhetően kíván jó köztársasági elnök lenni, hogy ő éppen nő lehet. Hű volt továbbá saját generációjához is, negyvenes nemzedéktársait azzal jellemezve, hogy ők azok, akik a nemzeti függetlenséget már készen kapták – de épp ezért soha nem engedhetik meg, hogy ezzel a drágán szerzett függetlenséggel külső erők orosz rulettet játsszanak.
Hű volt aztán személyes örökségéhez: kimondva, hogy ő hitvalló keresztyénként tud majd minden magyart képviselni, a saját hitéből merítve erőt ahhoz, hogy szolgálatának részeként elmenjen a családokhoz – az egyszülősökhöz és a beteg gyereket nevelőkhöz is. S elmenjen a tehetséges fiatalokhoz, a magyar nemzetiségekhez, a faluvégi cigánytelepek lakóihoz, a roma magyarokhoz is. Mint fogalmazott: számára ez nem országjárás lesz. Egyszerűen csak ott lesz, ahová tartozik.
Arra vállalkozva, hogy ezzel a jelenlétével abba a magasságba emelje nemzettársait, ahol megértés, békesség és biztonság van – hangsúlyozta, kimondatlanul is utalva a magyar identitásmintáinkat összegyűjteni képes csodás nemzeti hitvallásunkra, Illyés Gyula Haza, a magasban című költeményére. Arra a versre, amely azzal a feltevéssel indul, hogy „jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni”. S hogy pont ezekben az időkben kell csak igazán kimondani „a szókat, miktől egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeállnak”.
Ki kell hát mondani: eljött ez az idő. Hogy a bátor emlékezés, s ne az esztelen tervezés legyen a mentsvárunk. Nem véletlen, hogy Novák Katalin ennyire hangsúlyosan ajánlotta a figyelmünkbe április 3-át. Bízva abban, hogy a választók nem tévesztik szem elől a nemzeti érdeket. Higgyünk hát mi is a szavak erejében! Ahogy Illyés is hitt, amikor igaz hazaszeretettel szólt a védő magasságokról. „Áll az én hazám már, védőbben minden magasságnál” – olvassuk a Haza, a magasban egyik sorsdöntő passzusában. Ez a magasság óvjon meg minket, mindannyiunkat most a háború zajától! És ebből a magasságból nézzünk le azokra is, akik ennek a beszédnek az elhangzása után azt tartották a legjobbnak, hogy távolmaradásukkal tüntessenek Novák Katalin eskütétele alatt!
Lelkük rajta.
Novák Katalin a beszéde közben Teréz anyát idézte: mondván, a béke egy mosollyal kezdődik. Akkor még nem tudhatta, hogy ezzel valójában már nekik – a később az esküjétől tudatosan távol maradóknak – üzent.
